Vegyük csak szemügyre, mi az, ami okot adhat ma a derűre! Önmagamat vizsgálva azt kell tapasztalnom, hogy alig „végzem el” családi, magán-teendőimet, máris itt ül a nyakamon munkahelyi kényszerem, hivatásom tudata. Alig teszem le este a fejem (egy kis családi vacsora, beszélgetés, híradó- és filmnézés után), már a hajnal ugraszt az ágyból, s szinte automatikusan visznek ki lábaim meleg otthonomból a hideg társadalomba – cipelve magammal a tegnap nyomait.

    Még van hova mennem. De meddig? A bizonytalanság nem fölfelé görbíti számat. Még van betevő falatom. Közben a testet-lelket pusztító globális mérgek szép lassan felemésztik hitemet, utolsó reményemet is. Még szeretek, de számban keserű nyálat termel számláim végtelen száma, tartalékaim (ha vannak) végső kiapadása, hiteleim (ha vannak) ördögi csapdája.